Picit régebben történt, na nem olyan régen azért, de ahhoz elég régen, hogy már kicsit kijjebbről tudjam szemlélni az eseményeket.

    Hol volt, hol nem volt, élt egy leányzó valahol a székesfővárosban. Hozott egy döntést, melynek nem lettek túl jó következményei rá nézve, de ugye az ember felelős a döntéseiért. Hosszú időn keresztül próbálta kibogozni a lelkében kialakult dzsungelszerű tájat, de valahogy sehogyan sem sikerült.
    Egyre mélyebbre süllyedt az elkeseredettségben, mígnem egy nap az abszolút mélyponton kiderítette magáról, hogy nem elég az, hogy őt senki sem tudja szeretni, ő sem tud már senkit szeretni. És ekkor az élet mást gondolt. Még aznap gyorsan, mint egy mentőövet a cápákkal teli óceánban, dobta a megoldást a léányzó után.
    A megoldás egy ismeretlen fiú képében érkezett. Nagy volt a lelkesedés mindkét fél részéről, de a leány hamarosan újra a régi >menekülj, ha kedves az életed< érzést fedezte fel magában. De most úgy döntött, hogy nem, ez így nem mehet tovább, megpróbálja, jöjjön, aminek jönnie kell.
    És jól döntött. Pár napig még kétségei voltak a dolog működőképességét illetően, de a fiú hamar bebizonyította, hogy érdemes volt várni egy kicsit. A lány addig még sosem tapasztalt ilyen szintű szinkronrezgést, nem kellettek szavak, szinte alig ismerték egymást, mégis mintha mindent tudtak volna a másikról. Legalábbis egy darabig így tűnt.
    Aztán történtek dolgok, fura dolgok. A fiú is egyre furcsább lett, bár ez akkor nem tűnt fel hősnőnknek. Meg sem álltak az események a ma már logikusnak látszó végkifejletig. Akkor azonban ez villámcsapásként érte a lányt. Nem volt képes felfogni, hova tűnt a rezgés. Nem nyughatott, míg ki nem derítette.
   

---

Most pedig jöjjön az eszmei mondanivaló, mint a nyálas amcsi filmekben :)

---

    Lehet, hogy nem az lett a dologból, mint amit az elején gondolt a lány, de a fiú őszinte lelkesedése nagyon rendbetette az önbecsülését, és ezen mit sem változtatott az, hogy a vége nem alakult túl jól. A vége is pont olyan őszinte volt, mint az eleje, a közepe, az egész.

És ez itt a lényeg. Lehet, hogy az igazság fájdalmas olykor, de sosem annyira, mint mikor rájövünk, hogy átvertek minket. Jól esett, hogy megkaptam azt a minimális tiszteletet, hogy őszinte volt velem az illető. Mert minden emberi kapcsolatban ez a minimálisan elvárható a felektől.

És igen, magabiztos vagyok, csinos vagyok, szép vagyok, nem pedig az a lelkibeteg roncs, aki februárban voltam. Örüljetek velem :D